1. fejezet
Kinyitom a szememet. Nem tudom, hol vagyok, csak egy fehér plafont látok, és... A terepszemléhez oldalra fordítom (fordítanám...) a fejemet, és felkiáltok a nyakamba nyilalló fájdalomtól. Hát, úgy tűnik, egyelőre nem kéne megmozdulnom, mert a fejem így is hasogat, és nem tudok tisztán gondolkodni. Megpróbálom felidézni, hogy hogy kerültem ide (bármit is jelentsen ez...), de nem megy. Az utolsó emlékem egy felém száguldó piros sportkocsi, és a rendőrautó szirénájának éles hangja. De ezen kívül csak tejfehér köd. Csalódottan rázom meg a fejem. A mozdulat egy újabb kiáltást csal ki belőlem.
-Doktor úr, felébredt! -kiáltja valaki nem messze tőlem. Gyorsan közeledő lépteket hallok, majd:
-Szervusz! -mondja egy férfihang. Kis híján szívbajt kapok, amikor az ágyam megmozdul, és ülő helyzetbe emel engem. De jó, már nem csak a plafont látom! Ekkor veszem észre az ágyam mellett álló fehér köpenyes orvost, és a baljós előérzetem 10%-kal rosszabb lesz.
-Felébredtél? Hogy érzed magad?- kérdi. Nem, még alszok! És most, hogy így kérdezed, remekül vagyok, sőt kitűnően, ha nem számítjuk, hogy nem tudom mozdítani a fejem, ráadásul nem emlékszem semmire. Ja, és menj a pokolba a hülye kérdéseiddel együtt! Lenyelem a szemtelen választ, és azt felelem:
-Fáj a nyakam, és a fejem, de egyébként jól vagyok.
-Tessék, vedd be ezt! Fájdalomcsillapító -nyom a kezembe egy pirulát, és egy pohár vizet. -Közben röviden elmondom, mi a helyzet. Szörnyű autóbalesetet szenvedtél, egy rég keresett bűnöző ütött el, miközben egy lopott sportkocsiban próbált elmenekülni a rendőrök elől. Egyébként sikerült elfogni, és jó ideig börtönben lesz. De visszatérve a balesetedre. Gondolom, tudod, hogy a hátizsák viselése gyakran nagyobb sérülést okoz, mint amekkorát az áldozat nélküle szenvedett volna. Azonban a te esetedben ez máshogy történt. -felemel a padlóról egy sártól fekete hátizsákot. -Ez a táska mentette meg az életedet, ha nem lett volna rajtad, valószínűleg most nem beszélgethetnénk. Hihetetlen, de egyetlen csontod sem tört el. A fejedet viszont nagyon erősen beverted, és ez egy nagy probléma. Az agyad emlékezésért felelős része megsérült, emiatt teljes emlékezetkiesést okozott. Amnéziás lettél. -szünetet tart, hagyja, hogy felfogjam, amit elmondott, aztán folytatja. Ne! Nem akarok többet hallani! Ez csak egy rémálom! FEL AKAROK ÉBREDNI!!! -Három napja vagy itt, eddig csak percekre ébredtél. Még egy hetet kell itt töltened. Maradj ágyban, még négy napig mindenképp, aztán majd meglátjuk. Ha rendben leszel, akkor kimehetsz majd a kertbe, elütheted az időt a könyvtárban. És most a másik rossz hír... Jade, hidd el, minden megpróbáltunk, de... -itt nagy levegőt vesz- ... de nem találtuk meg egyetlen hozzátartozódat se. Ha kiengednek a kórházból, valószínűleg árvaházban kerülsz. Sajnálom, Jade, őszintén sajnálom... -fejezi be szomorúan.
-Doktor úr! A Jade... az én nevem? -ezt a kérdést soha többet nem akarom kimondani...
- Igen, a teljes neved Jade Black. Átnéztük a táskádban talált holmikat, és ezt találtuk benne. -emel fel egy szív alakú ezüstmedált az éjjeli szekrényről. Elveszem a nyakláncot, és kinyitom. Benne kissé elkopott felirat: Boldog 6. Születésnapot, Jade! 2004. március 1. - A vezetéknevedet pedig a tankönyveidről tudjuk, amik szintén a táskában voltak. Azokat is átnéztük, hátha megtaláljuk rajta az iskolád nevét, de nem jártunk sikerrel... Ne haragudj, nekem most mennem kell, mert még rengeteg beteg vár. Ideteszem a hátizsákot az ágyy mellé, ha gondolod, nézd át te is. És ne feledd: kitartás! Előtted az élet, nagyon sok emléket gyűjthetsz még. -biztat, majd sarkon fordul, és kimegy.
Egy percig csak meredek magam elé, nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. De aztán összeszedem magamat, és kihasználva, hogy végre hatott a fájdalomcsillapító, a táskámért nyúlok. Némi keresgélés után találok egy darab papírt, és egy tollat. A kisszekrényre teszem a papírt, és írni kezdek.
A nevem Jade Black. 2004-ben lettem hat éves, tehát 1998. március 1-jén születtem. 9. osztályos vagyok, bár jelenleg nem járok iskolába, mert autóbalesetet szenvedtem. Emiatt amnéziás lettem. Most kórházban vagyok.
Ránézek a cetlire. Kevés információ, de megnyugtat, ha ránézek, és ezt akarom elérni. Emlékeztet arra, hogy ha ezt már tudom, kideríthetek mást is magamról és a múltamról. Beletúrok a táska legkülső zsebébe. Megtalálom benne a mobilom maradványait, ami szilánkokra tört a balesetben. Tudom, hogy teljesen hasznavehetetlen, de azért az éjjeliszekrényre teszem.
Egy nővér halad el az ajtóm előtt. Megkérem, hogy állítsa vissza az ágyamat, és csukja be a szobaajtót (az orvos valamiért nem tette meg). Aludni szeretnék, de még sokáig forgolódok a kint zuhogó esőt hallgatva.
