3. fejezet

Az erő legyen veletek! :-P

    Na, ez azon ritka alkalmak egyike, amikor egy nagyon-nagyon rövid részt kaptok. Nem azért, mert nem szeretlek titeket , hanem azért, mert ennyi van kész. Megint alig él a gépem, és 15 (!) oldalt nem mentett el (hajlamos csak úgy kikapcsolni, ok nélkül :-/ Ráadásul nem is lett valami nagyon szuper a rész (sőt…  ), nem nagyon volt ötletem, de bele kellett rakni ezt a beszélgetést is... De azért felteszem, már csak azért is, mert szerintem élvezetesebb lesz úgy olvasni majd a folytatást. (Lásd a feji végén, ha lesz időm leírni..) Talán a hét végén lesz rész, de valószínűbb hogy csak másfél hét múlva lesz kész. 

Addig is puszi: Nessie <3

2./2. fejezet

   Leesik az állam, és tátott szájjal bámulok Christinára.
-Tessék?!
-Az a helyzet, hogy a férjemmel két hét múlva elutazunk, és nem tudjuk kire rábízni a gyerekeinket. Van egy veled egyidős fiunk, de nem merném nyugodt szívvel rábízni a 4 testvérét.
-Inkább rábízza egy vadidegen, amnéziás lányra?
-Először is megbeszéltük, hogy tegezel. -mosolyog. -Másodszor: úgy beszélsz magadról, mintha értelmi vagy testi fogyatékos lennél, aki saját magára sem tud vigyázni. Az amnéziától nem leszel rosszabb, vagy ügyetlenebb ember, nem leszel kevesebb tőle. Attól még, hogy a múltra nem emlékszel, lehet boldog jövőd. Harmadszor pedig: a gyerekeim nem kis angyalok, és elég nehéz fegyelmezni őket. Egész délelőtt figyeltelek, ahogy Emily-vel és Dan-nel játszottál, és lenyűgözött az, hogy milyen ügyesen bánsz velük.
-Köszönöm. -mosolyodok el, de még mindig le vagyok döbbenve. -Tehát az lenne a dolgom, hogy vigyázok a gyerekekre, amíg ti elutaztok?
-Igazából nem csak erről lenne szó. A férjemmel nagyon keveset vagyunk otthon a munkánk miatt, van, hogy két-három héten át nem látjuk a gyerekeket. És bevallom, az eddigi bébiszitterek nem bírták tovább pár hétnél... Az lenne a feladatod, hogy költözz hozzánk, legyél az állandó gyerekcsőszünk. Már mindent megbeszéltem Jim-mel. Hozzánk költözhetnél. Van két vendégszobánk, az egyiket megkapnád, közel van a gyerekek szobáihoz. A munkádért cserébe kapnál szállást, ételt, és még fizetést is. Persze ne gondolj csillagászati összegekre, de gondolom kényelmetlen lenne folyton minket hívogatnod,  ha szeretnél egy új ruhát, vagy egy...
   Könnyes szemekkel borulok a nyakába. Ez több, mint bármi, amit megkaphattam volna! Egy percig sem gondolkodok a válaszomon.
-Köszönöm! Köszönöm! -suttogom.

***

-Hű! -ámulok el, mikor Jim kinyitja a házuk ajtaját. Én mondjuk úgy fogalmaznék, hogy hatalmas, három szintes palota... -Ez hihetetlen! Gyönyörű, és.. hatalmas! -kaparom fel az államat a csillógóan tiszta, hófehér csempéről ami a halványsárga falú folyosó padlóját borítja. Christina nevetve tessékel beljebb. Hallom, hogy az emeletről hangok szűrődnek le, egy fiú és egy lány vitatkozása. Aztán hirtelen csend, majd egy félreismerhetetlen hang: egy pisztolylövés!
Christina felkiált az emeletre.
-Kapocsd ki a tévét, és gyere le!
Jim eközben aggódva vizsgálja az arcomat.
-Jól vagy? -kérdezi kedvesen. -Elsápadtál.
-Igen, biztos csak a fény miatt. -mosolygok. Valahogy nincs kedvem bevallani, hogy halálra rémültem a tévétől... Léptek dobognak a márványlépcsőn, visszhangzanak a tágas házban. Egy pillanat múlva meglátom a család egyetlen hiányzó tagját. 
   Barna haj, barna szem, féloldalas mosoly, és nevető szemek. Ahogy a fiú megpillant, olyan lendülettel torpan meg, hogy kiejti a fényképezőgépet a kezéből, ami egy másodpercig zuhan, majd visszarántja a srác nyakában lógó zsinór, amin a gép lóg. A lépcsőn álló furcsán ismerős alak arcán a saját döbbenetemet látom tükröződni. 
-Jade?
-Harry?
-Ismeritek egymást? -száll be Jim is a kérdezősködésbe.
-Végül is igen. A kórházban találkoztunk... -kezd mesélni Harry. Én csak mosolyogva állok mellette, és az az érzésem támad, hogy jobb helyen nem is lehetnék...

***

A következő fejezethez:

Először is: nem tudjátok, de az írás mellet van még egy hobbim, az éneklés. A dalokkal kifejezhetem az érzéseimet, elmondhatom a gondolataimat, méghozzá az egyik legszebb módon. És hogy hogy kerül ez ide? Hát, majd meglátjátok XD illetve halljátok…
So! A fejezetet elég hosszúra tervezem, ez egy fontosabb rész lesz, nem szeretném félbevágni. Az elején komor lesz a hangulata,  mert egy amnéziás lány élete nem csupa kellemes meglepetés, és vidám nap… Megtudunk Jade-ről egy nagyon érdekes dolgot… Ja, és Harry rengeteget fog fotózni :-P És most kezdődik majd el a könyv úgy igazán! Innentől pörögni fog az élet! 
Bocs, hogy ilyen rövid lett ez a rész, majd kárpótollak benneteket! 

I love my followers!

ÉS...

Hi, everybody!

 

   Nem, nem káprázik a szemetek, tényleg itt a régóta ígérgetett 2. fejezet! Illetve csak az első fele, mert kiiicsit hosszabb lett mint terveztem, úgyhogy két részletben fogom feltenni. Nem mondok semmit arról, hogy mikor, mert megint csak felelőtlenül ígérgetnék. A lényeg, hogy már majdnem kész. :-) Jó olvasást, remélem, tetszeni fog!

Nessie :-)

2/1. fejezet

    Pár nappal később vidáman ébredek, és a fájdalom is elmúlt, aminek nagyon örülök. Meglepő, hogy mennyivel jobban érzem magam. Az órára pillantok. Reggel kilenc van, odakint pedig a hangulatomhoz illő verőfényes napsütés. Szuper! Az orvos azt mondta, hogy ma már kimehetek a kertbe, úgyhogy öltözni kezdek. Majd útközben kerítek valami reggelit.

   Nem sokkal később lekváros kenyeret eszegetve lépek ki a kertbe. Nagy, füves terület, körbefogják a magas, sok ablakos épületek. Sok a növény, árnyékot adó fák, piros padok, napernyők, kis asztalok.Tisztára, mint egy park. Ó, ott egy kacsaúsztató! Okkké...

   A lekváros kenyeremből még csak pár harapás hiányzik. Úgy döntök, hogy megosztozom a kacsákkal, ezért a tó felé indulok. Csúcs ez a hely! Főleg ahhoz képest, hogy csak egy kórház...  A kacsaúsztatónál leülök egy padra, és megpróbálom igazságosan elosztani a kenyeret köztem és a gyülekező madarak között, kis sikerrel. Az egyik kacsa még ki is röhög. Bár lehet, hogy csak a csőréhez képest nagy kenyérdarabot próbálta lenyelni. Felnevetek, a kacsákkal, galambokkal, verebekkel és a napsütéssel együtt sokkal vidámabb lettem.

-Öhm... Leülhetek? -szólít meg valaki. Felnézek, és egy kb velem egyidős, magas, barna hajú fiút pillantok meg. Kezében profi fényképezőgép, az ingjén narancssárga kitűző, "Látogató" felirattal.

-Persze. -mosolygok rá, és arrébb csúszok a padon.

-Kérsz még kenyeret? -kérdi, miközben a tavat fotózza.

-Igen, köszi. Egyébként Jade vagyok.

-Harry. Nem látok rajtad kitűzőt. Beteg vagy?

-Igen. Illetve nem. -Harry kérdő tekintetét látva röviden elmondom, hogy miért is vagyok itt.

-Amnézia? Nem lehet könnyű neked... -elhúzom a számat, és terelem a témát. -És te? Kit látogatsz?

-Anyukámat. Elütötte egy autó a múlt héten, tropára ment a térde. De nemsokára hazamehet, szerencsére.

-Az jó. Vannak testvéreid?

-Igen, négy. Mindegyikük fiatalabb nálam, kettő lány, két fiú.

-Mázlista vagy. -mosolyodok el.

-Hát, nem mindig gondolom így. -nevet. -Néha inkább átoknak tűnnek, de azért szeretem őket. -megcsörren a telefonja. Rápillant, majd kinyomja. -Mennem kell, apáék kijöttek anyától. Nagy mosolyt! -klikk, kattan a fényképezőgép. -Na nézd, nem is lett rossz! -mutatja meg a képet. Hát, annyira nem szörnyű...

 

-Na, most már tényleg megyek. Lehet, hogy majd még összefutunk.

-Ja, remélem. Helló!

***

   Szomorúan lépek ki a kórház kapuján, kezemben az egyetlen hátizsákom. Persze, boldognak kéne lennem, hiszen 10 nap után végre hazamehetek a családomhoz. Csak hogy van egy bökkenő: nincs családom. Se otthonom, se barátaim. Árva vagyok.

   Mielőtt a közeli árvaház felé indulnék, betérek a kórház melleti cukrászdába. Úgy vélem, megérdemlek egy sütit.

-Egy karamellátortát kérek.

-Foglalj helyet, mindjárt kiviszem.

-Köszi!

   A teraszon ülök le, a kórháznak háttal, és nézem a téren sétáló embereket. Mind vidáman beszélgetnek, a gyerekek kacagva labdáznak és fogócskáznak, az anyukák pedig aggódva kiabálnak, hogy lassaban, óvatosan!

   A sütit egy pillanat alatt eltűntetem, és folytatom a nézelődést. Egyszer csak egy vékony hangot hallok:

-Nem láttad a macimat? -kérdezi egy kislány. -Valahol elvesztettem, és most nem találom. -mondja szomorúan, a szemei könnyesek.

-Ne félj, elő fog kerülni -vigasztalom. -Egy ilyen aranyos kislányt biztos nagyon szereti a mackója. Segítsek megkeresni?

-Igen! Már nagyon félhet egyedül! -mondja aggódva. Megfogom a kezét, és együtt keressük tovább a macit.

   Kicsit később már ismét az asztalnál ülök Emily-vel és a megkerült medvéjével, Teddy-vel együtt, és beszélgetünk. Mármint leginkább én és Emily, Teddy mackó elég szótlan.

-Anyát ma engedik ki a kórházból, őt várjuk, én, apa, és Danny, az egyik testvérem. A többiek addig feldíszítik a lakást, hogy egészen szép legyen, mikor anya hazaér. -magyarázza Em lelkesen. -És a te anyukád meg apukád hol van?

-Sajnos nem ismerem őket...

-Hogy lehet nem ismerni a szüleidet? Ők mindig ott vannak, ahol te! -mondja meglepetten a kislány, amikor valaki a nevét kiáltja.

-Emily!

-Anya! Hurrá!Apa, Dan, it van anya! -odaszalad az anyukájához, és a nyakába ugrik.

-Em, vigyázz anya lábára, tudod, még fáj neki! -figyelmezteti az apja, de hibába, most már mind két gyerek ott lóg az anyjukon, akinek teljes testsúlyával a járókeretre kell támaszkodnia, hogy meg tudja tartani őket. 

   Megfogom a hátizsákomat, és indulni készülök, amikor egy kis kéz fogja meg a hátizsákom másik pántját, és elkezdi húzni.

-Jade, gyere oda anyáékhoz! -hív Emily. -Anya meg szeretné köszöni neked, hogy segítettél megkeresni Teddy macit.

-Jó, de csak egy pillanatra, nem akarok zavarni.

   Jó hosszú pillanat lett, mert egy órával később még mindig velük vagyok. A két gyerek elfáradt a téren való labdázástól, Emily el is aludt, Danny pedig az apjának dőlve hallgatja, ahogy a szüleivel, Christinával és Jim-mel beszélgetek, akik rögtön megkértek, hogy tegezzem őket.

-Engem is ma engedtek ki a kórházból. -mesélem Christina kérdésére válaszolva. -Autóbalesetem volt nemrég, bevertem a fejemet, és elveszítettem az emlékeimet.

-Amnézia? -sajnálkozik Jim. -A nővérem is amnéziás, 15 éves korában a szüleinkkel hajóúton voltunk, és egyik éjszaka a tengerbe esett. Az agya nem kapott elég oxigént, és emiatt az emlékei közül sokat elvesztett. De szerencsére sok fénykép és videó van, amik gyerekkorában készültek,  amikor azokat nézegeti, gyakran eszébe jut valamilyen kedves emlék. Most 56 éves, 3 gyereke van, és nagyon boldog. -meséli Jim.

-Nagy szerencséje volt. -bólogat Christina. -Egyébként én is olvastam, hohy a fényképek és régi tárgyak nézegetése, kézbe vevése segít az amnéziában szenvedőkön. Próbáld majd ki te is!

-Hát, nem hiszem, hogy lesz rá esélyem. Nem tudom, ki a szüleim. A baleset után senki sem keresett. -mondom szomoúan.

-Sajnálom. Van hová menned?

-Igen. Van egy árvaház a közelben, ott fogok lakni.

-Hallottam arról az intézetről, de nem sok jót mondanak róla. Állítólag keményen dolgoztatják a gyerekeket, és verik is őket. Máshova nem mehetsz? -kérdezi Jim, majd rászól Danny-re, aki felháborodott, amikor meghallotta a "verés" szót. De elkésett, Danny a kiabálással felébresztette az alvó húgát, aki duzzogva veszekedni kezd a bátyjával. Amíg Jim megnyugtatja a gyerekeket, Christinával tovább beszélgetünk.

-És ha valaki örökbe fogadna?

-Akkor természetesen nem az árvahzba kerülnék. De ki akarna örökbe fogadni egy lányt, aki nem tudja, hogy kicsoda? Bárki lehettem régebben. Talán az árvaház a legjobb hely számomra.... -Emily szakít félbe, és kér, hogy játszunk még. Nem tudok ellenállni a kistányérnyi bociszemeinek, úgyhogy megfogjuk a labdát, és Danny-vel együtt kimegyünk a térre. Amikor hátrapillantok, látom, hogy a szüleik az asztalnál ülve vitatkoznak valamin, a beszélgetésből időnként kihallom a nevem.

-Gyere labdázni, Jade! -kér a két kicsi. Pár perccel később már vidáman játszunk a téren.

***

Fél őrával később...

-Jade! Christina kéri, hogy menj oda! Addig beállok labdázni helyetted. -mondja mosolyogva Jim. Átadom neki a labdát, és visszamegyek a cukrászda teraszára. Christina a gondolataiba merülve ül, csak akkor pillant fel, amikor megállok az asztal mellett.

-Gyere, ülj le! Nem is tudom, hogy kezdjem, úgyhogy rögtön a lényegre térek. A férjemmel beszélgettünk, és meg szeretném kérdezni, hogy nem lenne-e kedved... -megáll, nagy levegőt vesz, és kimondja- ....nem lenne kedved nálunk lakni?

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Gondolom, ti is unjátok már, hogy megígérem, hogy lesz rész ekkor és ekkor, aztán nem lesz belőle semmi...Én már nagyon unom... Már megírtam a fejezetet, csak be kell gépelni, meg át kell fogalmazni egy kicsit, egy-két óra alatt megvan.

Na, arról, hogy milyen kifogásaim vannak:
Először is, egy ismerősömmel összevesztem (hosszú sztori...), és cserébe feltörte a gmail-omat, úgyhogy az utolsó bejegyzésem óta nem tudtam belépni... Valamint közbejött egy utazás is, amit az utolsó pillanatban tudtam meg,  jelenleg is Montenegróban babysittelek, nem igazán van időm gépelni, mert az unokahúgom folyton a kezemet rángatja, hogy "Mikor jössz már játszani? Miért gépezel folyton, foglalkozz velem!" Így nem olyan könnyű írni... XDXD 

De most van kb öt percem, mert megkapta a telómat addig (most a hangok alapján zselét gyilkol... (mármint a telómon az egyik játékban, ha nem egyértelmű... :-) ) Úgyhogy kihasználom az időt, és elkezdem begépelni a fejit. Nem mondok semmit arról, hogy mikor teszem fel, mert nem akarok megint ígérgetni, legyen elég annyi, hogy készül. :-)

(Sorry, ha kicsit össze-vissza beszélek, átálltam gyereknyelvre XD )

Puszi: Nessie 3

Sorry :-(

   Sziasztok!

Tudom, hogy azt mondtam, ma felteszem az új részt, de tegnap átjött az egyik barátnőm, ma pedig reggel eljöttem otthonról, most indulok haza, de még be kell mennem anyu munkahelyére... Úgyhogy nem hiszem, hogy fel tudom tenni a 2. fejit. :-( Holnap délelőtt megpróbálom, de nem tudok biztosat mondani... Legkésőbb szombaton fent lesz! Bocsi a késésért! 

Nessie <3

1. fejezet

1. fejezet

   Kinyitom a szememet. Nem tudom, hol vagyok, csak egy fehér plafont látok, és... A terepszemléhez oldalra fordítom (fordítanám...) a fejemet, és felkiáltok a nyakamba nyilalló fájdalomtól. Hát, úgy tűnik, egyelőre nem kéne megmozdulnom, mert a fejem így is hasogat, és nem tudok tisztán gondolkodni. Megpróbálom felidézni, hogy hogy kerültem ide (bármit is jelentsen ez...), de nem megy. Az utolsó emlékem egy felém száguldó piros sportkocsi, és a rendőrautó szirénájának éles hangja. De ezen kívül csak tejfehér köd. Csalódottan rázom meg a fejem. A mozdulat egy újabb kiáltást csal ki belőlem. 

-Doktor úr, felébredt! -kiáltja valaki nem messze tőlem. Gyorsan közeledő lépteket hallok, majd: 

-Szervusz! -mondja egy férfihang. Kis híján szívbajt kapok, amikor az ágyam megmozdul, és ülő helyzetbe emel engem. De jó, már nem csak a plafont látom! Ekkor veszem észre az ágyam mellett álló fehér köpenyes orvost, és a baljós előérzetem 10%-kal rosszabb lesz. 

-Felébredtél? Hogy érzed magad?- kérdi. Nem, még alszok! És most, hogy így kérdezed, remekül vagyok, sőt kitűnően, ha nem számítjuk, hogy nem tudom mozdítani a fejem, ráadásul nem emlékszem semmire. Ja, és menj a pokolba a hülye kérdéseiddel együtt! Lenyelem a szemtelen választ, és azt felelem:

-Fáj a nyakam, és a fejem, de egyébként jól vagyok. 

-Tessék, vedd be ezt! Fájdalomcsillapító -nyom a kezembe egy pirulát, és egy pohár vizet. -Közben röviden elmondom, mi a helyzet. Szörnyű autóbalesetet szenvedtél, egy rég keresett bűnöző ütött el, miközben egy lopott sportkocsiban próbált elmenekülni a rendőrök elől. Egyébként sikerült elfogni, és jó ideig börtönben lesz. De visszatérve a balesetedre. Gondolom, tudod, hogy a hátizsák viselése gyakran nagyobb sérülést okoz, mint amekkorát az áldozat nélküle szenvedett volna. Azonban a te esetedben ez máshogy történt. -felemel a padlóról egy sártól fekete hátizsákot. -Ez a táska mentette meg az életedet, ha nem lett volna rajtad, valószínűleg most nem beszélgethetnénk. Hihetetlen, de egyetlen csontod sem tört el. A fejedet viszont nagyon erősen beverted, és ez egy nagy probléma. Az agyad emlékezésért felelős része megsérült, emiatt teljes emlékezetkiesést okozott. Amnéziás lettél. -szünetet tart, hagyja, hogy felfogjam, amit elmondott, aztán folytatja. Ne! Nem akarok többet hallani! Ez csak egy rémálom! FEL AKAROK ÉBREDNI!!! -Három napja vagy itt, eddig csak percekre ébredtél. Még egy hetet kell itt töltened. Maradj ágyban, még négy napig mindenképp, aztán majd meglátjuk. Ha rendben leszel, akkor kimehetsz majd a kertbe, elütheted az időt a könyvtárban. És most a másik rossz hír... Jade, hidd el, minden megpróbáltunk, de... -itt nagy levegőt vesz- ... de nem találtuk meg egyetlen hozzátartozódat se. Ha kiengednek a kórházból, valószínűleg árvaházban kerülsz. Sajnálom, Jade, őszintén sajnálom... -fejezi be szomorúan.

-Doktor úr! A Jade... az én nevem? -ezt a kérdést soha többet nem akarom kimondani...

- Igen, a teljes neved Jade Black. Átnéztük a táskádban talált holmikat, és ezt találtuk benne. -emel fel egy szív alakú ezüstmedált az éjjeli szekrényről. Elveszem a nyakláncot, és kinyitom. Benne kissé elkopott felirat: Boldog 6. Születésnapot, Jade! 2004. március 1. - A vezetéknevedet pedig a tankönyveidről tudjuk, amik szintén a táskában voltak. Azokat is átnéztük, hátha megtaláljuk rajta az iskolád nevét, de nem jártunk sikerrel... Ne haragudj, nekem most mennem kell, mert még rengeteg beteg vár. Ideteszem a hátizsákot az ágyy mellé, ha gondolod, nézd át te is. És ne feledd: kitartás! Előtted az élet, nagyon sok emléket gyűjthetsz még. -biztat, majd sarkon fordul, és kimegy. 

   Egy percig csak meredek magam elé, nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. De aztán összeszedem magamat, és kihasználva, hogy végre hatott a fájdalomcsillapító, a táskámért nyúlok. Némi keresgélés után találok egy darab papírt, és egy tollat. A kisszekrényre teszem a papírt, és írni kezdek. 

   A nevem Jade Black. 2004-ben lettem hat éves, tehát 1998. március 1-jén születtem. 9. osztályos vagyok, bár jelenleg nem járok iskolába, mert autóbalesetet szenvedtem. Emiatt amnéziás lettem. Most kórházban vagyok.

   Ránézek a cetlire. Kevés információ, de megnyugtat, ha ránézek, és ezt akarom elérni. Emlékeztet arra, hogy ha ezt már tudom, kideríthetek mást is magamról és a múltamról. Beletúrok a táska legkülső zsebébe. Megtalálom benne a mobilom maradványait, ami szilánkokra tört a balesetben. Tudom, hogy teljesen hasznavehetetlen, de azért az éjjeliszekrényre teszem. 

   Egy nővér halad el az ajtóm előtt. Megkérem, hogy állítsa vissza az ágyamat, és csukja be a szobaajtót (az orvos valamiért nem tette meg). Aludni szeretnék, de még sokáig forgolódok a kint zuhogó esőt hallgatva. 

És...

Hello, everybody!
   
   Újra jelentkezem, viszonylag hosszú idő után. Nagyon hiányzott az írás, de egyszerűen nem jutott időm, és ihletem se volt… De majd most!  :-)
   Figyu, tartozom egy vallomással: egyszerűen gyűlölök előszót, bevezetőt írni, úgyhogy rögtön a lényegre térnék. Ezúttal eltérek a megszokott témáimtól (vámpírok, vérfarkasok, tűzidomárok, sárkányok és egyéb kitalált (?) lények), a történetem főszereplője egy teljesen átlagos lány lesz. Azaz,… de majd ti eldöntitek :-) A sztoriról ennyit. 
   Na most… Arról, hogy mikor tudok részeket hozni, halványzöldes-hupilila fogalmam sincs. Nagyon sok mindentől függ (van-e, ihletem/ időm/ energiám/ működő számítógépem,) de legnagyobb részben attól, hogy kapok-e visszajelzéseket. Gondolok itt a kommentektől kezdve az e-maileken és a Facebook-os üziken át az e-mailig bármire. Akár cetliket is ragaszthattok az ablakomra, a lényeg, hogy mondjátok el a véleményeteket, mert a pozitív megjegyzéseknek örülök, a negatívak pedig segítenek abban, hogy fejlődhessek. Ráadásul ha a bejegyzés alatt meglátom a kommenteket, az arra ösztönöz, hogy még gyorsabban dolgozzak, még több időt fordítsak az írásra --> hamarabb lesz új rész. 
   Egyelőre ennyit, ma, legkésőbb holnap hozom az első részt :-) Addig is használjátok ki a nyár minden pillanatát! (Ahhoz képest, hogy gyűlölök előszót írni, csak összehoztam húsz sort! XD) 

Puszi: Nessie <3