ÉS...

Hi, everybody!

 

   Nem, nem káprázik a szemetek, tényleg itt a régóta ígérgetett 2. fejezet! Illetve csak az első fele, mert kiiicsit hosszabb lett mint terveztem, úgyhogy két részletben fogom feltenni. Nem mondok semmit arról, hogy mikor, mert megint csak felelőtlenül ígérgetnék. A lényeg, hogy már majdnem kész. :-) Jó olvasást, remélem, tetszeni fog!

Nessie :-)

2/1. fejezet

    Pár nappal később vidáman ébredek, és a fájdalom is elmúlt, aminek nagyon örülök. Meglepő, hogy mennyivel jobban érzem magam. Az órára pillantok. Reggel kilenc van, odakint pedig a hangulatomhoz illő verőfényes napsütés. Szuper! Az orvos azt mondta, hogy ma már kimehetek a kertbe, úgyhogy öltözni kezdek. Majd útközben kerítek valami reggelit.

   Nem sokkal később lekváros kenyeret eszegetve lépek ki a kertbe. Nagy, füves terület, körbefogják a magas, sok ablakos épületek. Sok a növény, árnyékot adó fák, piros padok, napernyők, kis asztalok.Tisztára, mint egy park. Ó, ott egy kacsaúsztató! Okkké...

   A lekváros kenyeremből még csak pár harapás hiányzik. Úgy döntök, hogy megosztozom a kacsákkal, ezért a tó felé indulok. Csúcs ez a hely! Főleg ahhoz képest, hogy csak egy kórház...  A kacsaúsztatónál leülök egy padra, és megpróbálom igazságosan elosztani a kenyeret köztem és a gyülekező madarak között, kis sikerrel. Az egyik kacsa még ki is röhög. Bár lehet, hogy csak a csőréhez képest nagy kenyérdarabot próbálta lenyelni. Felnevetek, a kacsákkal, galambokkal, verebekkel és a napsütéssel együtt sokkal vidámabb lettem.

-Öhm... Leülhetek? -szólít meg valaki. Felnézek, és egy kb velem egyidős, magas, barna hajú fiút pillantok meg. Kezében profi fényképezőgép, az ingjén narancssárga kitűző, "Látogató" felirattal.

-Persze. -mosolygok rá, és arrébb csúszok a padon.

-Kérsz még kenyeret? -kérdi, miközben a tavat fotózza.

-Igen, köszi. Egyébként Jade vagyok.

-Harry. Nem látok rajtad kitűzőt. Beteg vagy?

-Igen. Illetve nem. -Harry kérdő tekintetét látva röviden elmondom, hogy miért is vagyok itt.

-Amnézia? Nem lehet könnyű neked... -elhúzom a számat, és terelem a témát. -És te? Kit látogatsz?

-Anyukámat. Elütötte egy autó a múlt héten, tropára ment a térde. De nemsokára hazamehet, szerencsére.

-Az jó. Vannak testvéreid?

-Igen, négy. Mindegyikük fiatalabb nálam, kettő lány, két fiú.

-Mázlista vagy. -mosolyodok el.

-Hát, nem mindig gondolom így. -nevet. -Néha inkább átoknak tűnnek, de azért szeretem őket. -megcsörren a telefonja. Rápillant, majd kinyomja. -Mennem kell, apáék kijöttek anyától. Nagy mosolyt! -klikk, kattan a fényképezőgép. -Na nézd, nem is lett rossz! -mutatja meg a képet. Hát, annyira nem szörnyű...

 

-Na, most már tényleg megyek. Lehet, hogy majd még összefutunk.

-Ja, remélem. Helló!

***

   Szomorúan lépek ki a kórház kapuján, kezemben az egyetlen hátizsákom. Persze, boldognak kéne lennem, hiszen 10 nap után végre hazamehetek a családomhoz. Csak hogy van egy bökkenő: nincs családom. Se otthonom, se barátaim. Árva vagyok.

   Mielőtt a közeli árvaház felé indulnék, betérek a kórház melleti cukrászdába. Úgy vélem, megérdemlek egy sütit.

-Egy karamellátortát kérek.

-Foglalj helyet, mindjárt kiviszem.

-Köszi!

   A teraszon ülök le, a kórháznak háttal, és nézem a téren sétáló embereket. Mind vidáman beszélgetnek, a gyerekek kacagva labdáznak és fogócskáznak, az anyukák pedig aggódva kiabálnak, hogy lassaban, óvatosan!

   A sütit egy pillanat alatt eltűntetem, és folytatom a nézelődést. Egyszer csak egy vékony hangot hallok:

-Nem láttad a macimat? -kérdezi egy kislány. -Valahol elvesztettem, és most nem találom. -mondja szomorúan, a szemei könnyesek.

-Ne félj, elő fog kerülni -vigasztalom. -Egy ilyen aranyos kislányt biztos nagyon szereti a mackója. Segítsek megkeresni?

-Igen! Már nagyon félhet egyedül! -mondja aggódva. Megfogom a kezét, és együtt keressük tovább a macit.

   Kicsit később már ismét az asztalnál ülök Emily-vel és a megkerült medvéjével, Teddy-vel együtt, és beszélgetünk. Mármint leginkább én és Emily, Teddy mackó elég szótlan.

-Anyát ma engedik ki a kórházból, őt várjuk, én, apa, és Danny, az egyik testvérem. A többiek addig feldíszítik a lakást, hogy egészen szép legyen, mikor anya hazaér. -magyarázza Em lelkesen. -És a te anyukád meg apukád hol van?

-Sajnos nem ismerem őket...

-Hogy lehet nem ismerni a szüleidet? Ők mindig ott vannak, ahol te! -mondja meglepetten a kislány, amikor valaki a nevét kiáltja.

-Emily!

-Anya! Hurrá!Apa, Dan, it van anya! -odaszalad az anyukájához, és a nyakába ugrik.

-Em, vigyázz anya lábára, tudod, még fáj neki! -figyelmezteti az apja, de hibába, most már mind két gyerek ott lóg az anyjukon, akinek teljes testsúlyával a járókeretre kell támaszkodnia, hogy meg tudja tartani őket. 

   Megfogom a hátizsákomat, és indulni készülök, amikor egy kis kéz fogja meg a hátizsákom másik pántját, és elkezdi húzni.

-Jade, gyere oda anyáékhoz! -hív Emily. -Anya meg szeretné köszöni neked, hogy segítettél megkeresni Teddy macit.

-Jó, de csak egy pillanatra, nem akarok zavarni.

   Jó hosszú pillanat lett, mert egy órával később még mindig velük vagyok. A két gyerek elfáradt a téren való labdázástól, Emily el is aludt, Danny pedig az apjának dőlve hallgatja, ahogy a szüleivel, Christinával és Jim-mel beszélgetek, akik rögtön megkértek, hogy tegezzem őket.

-Engem is ma engedtek ki a kórházból. -mesélem Christina kérdésére válaszolva. -Autóbalesetem volt nemrég, bevertem a fejemet, és elveszítettem az emlékeimet.

-Amnézia? -sajnálkozik Jim. -A nővérem is amnéziás, 15 éves korában a szüleinkkel hajóúton voltunk, és egyik éjszaka a tengerbe esett. Az agya nem kapott elég oxigént, és emiatt az emlékei közül sokat elvesztett. De szerencsére sok fénykép és videó van, amik gyerekkorában készültek,  amikor azokat nézegeti, gyakran eszébe jut valamilyen kedves emlék. Most 56 éves, 3 gyereke van, és nagyon boldog. -meséli Jim.

-Nagy szerencséje volt. -bólogat Christina. -Egyébként én is olvastam, hohy a fényképek és régi tárgyak nézegetése, kézbe vevése segít az amnéziában szenvedőkön. Próbáld majd ki te is!

-Hát, nem hiszem, hogy lesz rá esélyem. Nem tudom, ki a szüleim. A baleset után senki sem keresett. -mondom szomoúan.

-Sajnálom. Van hová menned?

-Igen. Van egy árvaház a közelben, ott fogok lakni.

-Hallottam arról az intézetről, de nem sok jót mondanak róla. Állítólag keményen dolgoztatják a gyerekeket, és verik is őket. Máshova nem mehetsz? -kérdezi Jim, majd rászól Danny-re, aki felháborodott, amikor meghallotta a "verés" szót. De elkésett, Danny a kiabálással felébresztette az alvó húgát, aki duzzogva veszekedni kezd a bátyjával. Amíg Jim megnyugtatja a gyerekeket, Christinával tovább beszélgetünk.

-És ha valaki örökbe fogadna?

-Akkor természetesen nem az árvahzba kerülnék. De ki akarna örökbe fogadni egy lányt, aki nem tudja, hogy kicsoda? Bárki lehettem régebben. Talán az árvaház a legjobb hely számomra.... -Emily szakít félbe, és kér, hogy játszunk még. Nem tudok ellenállni a kistányérnyi bociszemeinek, úgyhogy megfogjuk a labdát, és Danny-vel együtt kimegyünk a térre. Amikor hátrapillantok, látom, hogy a szüleik az asztalnál ülve vitatkoznak valamin, a beszélgetésből időnként kihallom a nevem.

-Gyere labdázni, Jade! -kér a két kicsi. Pár perccel később már vidáman játszunk a téren.

***

Fél őrával később...

-Jade! Christina kéri, hogy menj oda! Addig beállok labdázni helyetted. -mondja mosolyogva Jim. Átadom neki a labdát, és visszamegyek a cukrászda teraszára. Christina a gondolataiba merülve ül, csak akkor pillant fel, amikor megállok az asztal mellett.

-Gyere, ülj le! Nem is tudom, hogy kezdjem, úgyhogy rögtön a lényegre térek. A férjemmel beszélgettünk, és meg szeretném kérdezni, hogy nem lenne-e kedved... -megáll, nagy levegőt vesz, és kimondja- ....nem lenne kedved nálunk lakni?